Megemlékezés Nagy Kálmán Tanár Úrról

Hónapról hónapra olvashatom a Túrkeve lap hasábjain, hogy mikor kit veszít el városunk. Kis közösség lévén kevesen vannak, akit ne ismernék a távozók közül. Lehet, hogy öregedésemmel jár, de az elmúlt időszakban fájdalmasan sokat kellett temetésre járnom, mintha a korábbiaktól több lenne mostanság vesztesége városunknak. Azért ragadtam most tollat, mert a megemlékezések sorából hiányoltam egyet, habár nyilván lehetetlenség mindenkiről megemlékezni az újság hasábjain, de mégis szerettem volna, ha néhány sorral elbúcsúzunk Nagy Kálmán tanár úrtól is. Alábbi írásom az e havi, új Túrkeve újságban jelent meg.

———-

Nagy Kálmán tanár úr valójában engem soha nem tanított, mégis indokoltnak tartottam egy szubjektív megemlékezést készíteni, mert úgy ítélem meg, hogy nagyon sok dolgot köszönhetek neki. A Petőfi Sándor Általános Iskola új épületének 25-ös terem volt munkahelye, ami mellett a 26-os teremben édesanyám dolgozott és üzemeltette az iskolai könyvtárat. Ebből kifolyólag nagyon sokat jártam oda anyukámhoz és sokat találkoztam Tanár Úrral is, aki fanyar humorával, történteivel rendszeresen ült be egy-egy teára, kávéra délutánonként a könyvtárba.

Anyukám nagyon örült, amikor bátyám osztályfőnöke lett Nagy Kálmán, onnantól kezdve még intenzívebbé vált a találkozásunk. A mai napig barátságokat, jó kapcsolatokat köszönhetek annak a közösségnek, akikkel Tanár Úr összehozott. Persze a legizgalmasabbak a különböző foglalkozásai, szakkörei voltak.

Kisgyermekként őszintén csodáltam az akkor „rókavadász” tevékenységnek nevezett szakkörét, amivel rádió iránymérői tevékenységre oktatott tanulókat. Csodálattal néztem a Petőfi téren zajló rókakereséseket, a felsőbb tanulók aktív részvételét, és örömmel hallgattam Tanár Úr műszaki előadásait erről az érdekes hobbiról. Habár ebben konkrétan nem vettem részt, szinte minden más tevékenységébe bevonzott, mint egy kollegájának gyermekét, s ha talán bátyám nem is örült mindig, hogy én is velük tartok, nagyon sok élményt köszönhetek a Tanár Úr iránymutatásával zajlott tevékenységeknek és ennek a pár évvel idősebb közösségnek.

Tudom, hogy a mai korban már elítélendő a szocializmus legtöbb vívmánya, de meg kell valljam, a lelkem mélyén a mai napig víziúttörőnek érzem magam. Tanár Úr víziúttörői tevékenysége kapcsán osztályát és több generációt vitt vízitúrákra, kenuzásokra az iskola legendás kenuival, az Indiánnal, Pitével. A víziúttörői munka hétvégeken is zajlott, amikor a kis Tümler motorral és a „Viharnak” becézett nagyobb, orosz Vihr motorral a Berettyón tettünk kirándulásokat, ami azt hiszem örökre megalapozta szerelmemet a Hortobágy-Berettyóval.

Mind a baráti köröm, mind a bátyám több alkalommal tartott vele nagyobb túrákra is, volt, hogy Zánka környékén vezette a túrkevei víziúttörőket, volt, hogy Körösre, Tiszára. Beavatási szertartásán, az evezővel történő seggre verésen személyesen is átestem, s mai napig érzem a gyermeki büszkeséget, hogy ebbe a nagyobb fiúkból álló közösségbe bekerülhettem. Pár éve bátyámmal és Bacskai Attila barátommal egy visszaemlékező víziúttörőtúrát szerveztünk a Berettyón, ahová hónapokon keresztül készült Nagy Kálmán tanár úr is, de sajnos az utolsó pillanatban egészségi állapotára hivatkozva lemondta. Most sajnálom igazán, hogy már nincs velünk, hogy nem jött össze ez az utolsó közös vízitúra.

A víziúttörőség mellett gyermeki fejjel nagy érdeklődésre tartott számot az MHSZ-szel közösen végzett oktatói munkája, melyek közül szintén egy életre meghatározó élményt adott a légfegyverlövészet. Ma már elképzelhetetlennek tűnik, de akkor természetesnek tűnt, hogy a régi épület mellett céltáblákat állítottunk fel, és úgy ott, benn az iskola udvarában egymás mellett négyen-öten lőttünk célba. A mai napig lelkes céllövő vagyok és e területen sem felejtem el oktatói munkáját, amit azt hiszem nagy lelkesedéssel és magas szakmai színvonalon végzett.

Ha a titokzatos és rendkívül érdekes szakkörvezetői tevékenységeiről kell beszámolnom, akkor szintén meghatározónak érzem a fotószakkörét. Az iskola régi épületében az emeleti tanári mellett balra egy helyiség sötétkamrának volt kinevezve, ahol az elkészített fényképek előhívása és nagyítása zajlott. Bizony a mai digitális fotós időszakban egyre kevesebben vagyunk, akik a fotózást úgy kezdtük, ahogy Nagy Kálmán tanár úr tanította, és ez az emlékezetes „öreg iskola” szintén örök élettapasztalatokkal gazdagított. Felnőtt korom egyik első beszerzése a széthulló Afitból egy fotónagyító berendezés volt, és spájzból alakítottam ki sötétkamrát otthonomban. Mai napig előtten van Tanár Úr fotószakkörének vörösen égő lámpája, a sötétítés, a nagyítás mozzanatai. Ő mutatott először „fotópuskát”, s adta kezünkbe, s talán nem véletlen, hogy bátyám is, én is lelkes természetfotósok lettünk.

Mindezek mellett hihetetlenül lekötött mozigépész tevékenysége. Meghatározó filmélményeket szereztem az új épület 25-ös termében zajlott vetítései alkalmával, ahol hagyományos filmvetítő géppel történelmi, irodalmi magyar filmalkotásokat vetített. Ámulattal néztem, hogy ragasztja a szétszakadt. „mozit tartalmazó” cellulóz csíkokat, és a beavatottak segíthettek neki beindítani, filmet cserélni a masinán. Nagyon büszke volt arra, hogy a Ligetben az egykori pavilonban mozigépészként is ténykedett és a felső tagozatban töltött négy évem alatt folyamatosan ismerkedtünk meg a magyar filmművészet legértékesebb alkotásaival. Mai napig szívesen nézek Várkonyi Zoltán filmeket, kedvenc íróm, Fekete István, A Koppányi aga testamentuma című regényéből készített feldolgozást is ott láttam elsőként.

Teljes tisztelettel a mai pedagógusi társadalom előtt, hiszen minden feltétel megváltozott, sok tekintetben nehezebb ma pedagógusnak lenni, de akkor is olyan ritka már Nagy Kálmánhoz hasonló pedagógus, mint a fehér holló. A tanórán kívüli foglalkoztatás emlékeim szerint szinte minden napját, délutánját, szombatját kitöltötte, és így lehetett gyermeki életünk érdekes, mozgalmas, és egyáltalán vonzó az iskola. Kirándulások, úttörőtáborok, túrák – mindenütt ott volt szervezői munkájával, minden úttal, ami a természetbe visz. Fáradhatatlanul szervezett, ő volt a tábortüzek mesterszakácsa, esti történetek Seherezádéja, és a délutáni programok alappillére.

Amennyire emlékszem: az ő keze alatt nem volt „viselkedésproblémás” gyermek, hatékonyan kezelte a problémás diákot, és ezt az immár el nem múló tisztelet szavával írom. Mégsem övezte félelem, hanem tisztelet volt a legtöbb tanuló részéről felé. Kevés ilyen pedagógus volt, mint Ő, ma meg már szinte alig van, és kezei alatt jó volt gyereknek, iskolásnak lenni. Igaz, akkor nem volt Internet, nem volt YouTube, nem voltak okos kütyük. Magam részéről sokszor sajnálom, szegénynek érzem sok tekintetben a mai kor gyermekeit, hogy számukra már nem azt adja (nem adhatja) az iskola, amit nekünk adott. Mert már minden más. Nagyon kedves, kiváló tanítót nénim volt, mégis rang volt felső tagozatosnak lenni, jó volt „petőfisnek lenni”, és a felső tagozat sok színű programjainak kavalkádjában részt venni.

Nagy Kálmán tanár úr soha nem tanított tanárként, mégis számos területen érzem úgy, hogy meghatározó szereppel bírt életemre, s vannak olyan dolgok, amit örökre neki köszönhetek. Bátyám is nagyon szerette osztályfőnökként, édesanyám is nagyon tisztelte kollégaként, hiszen a magyar nyelv és irodalom és történelem szakterületein kívül is széles látókörű, nagytudású, bölcs embernek ismerhettük meg, akinek bölcsessége és humorérzéke számunkra is személyiségformáló volt. Én anyukámnak, anyukám pedig neki köszönhette például a Rejtő-könyvek szeretetét is.

Már felnőtt fejjel ismertem meg némileg élettörténetét, amikor megkaptam tőle azt a szociológiai filmet, melyet hosszú időn keresztül készített Mezőhéken, ahol pályája kezdetén dolgozott. Habár tősgyökeres túrkevei tanár ember volt, akinek már édesapja is ezt a pályát viselte, csak a mezőhéki kitérő után tért haza a 70-es évek közepén és dolgozott a túrkevei általános oktatásban magas színvonalon nyugdíjba meneteléig.

Bátyám nem régen néhány képet kapott Nagy Kálmán tanár úr alkotói munkájából, amelyet immár mint városvezető felbecsülhetetlen értékű kortörténeti dokumentumnak tartok. Egyedülállóan széles városképre, városi közéletre kiterjedő dokumentációs munkássága, és olyan kapukat nyit meg a 70-es és 80-as évek Túrkevéjéről, amire már sokan nem is emlékeznek. Csendesen ment el, szerényen, érdemi búcsúztatás nélkül, mint ahogy életében sem hajszolt kitüntetést, elismerést. Mégis biztos vagyok benne, hogy sok-sok petőfis diák szeretettel emlékezik meg róla, mint ahogy szeretettel és tisztelettel íródtak e emlékező sorok is.