Mikor az életfák dőlnek

Őszintén nehéz szívvel ülök a gép elé, amikor pár nap alatt két nagyon értékes túrkevei barátunk hagyott itt bennünket végleg, akikről úgy vélem, nem tehetem meg, hogy ne emlékezzek meg hivatalos oldalamon is.

Pólya Pali bácsi (1939-2025) halálhíre már bejárta a városi közösségi média felületeit, méltón búcsúznak tőle tisztelői, városunk közintézményei, így nekem már csak a szomorúság kifejezése marad a megtörtént méltatások mellé. Mint mindenhol olvasható: megálmodója, megalapítója volt a túrkevei helyi televíziózásnak, úttörő volt ezen a téren, és dokumentációs munkásságával a rendszerváltást követő időszak legfontosabb városi dokumentátora, párjával, Ica nénivel, véleményformáló hatású, kultúra- és értékteremtő közéleti személyisége.

Már kisebb részben jelenik meg a megemlékezésekben az a személy, akit én ismertem meg, kb. 16-17 évesen, jócskán a videózási időszaka előtt: a fotóművész, az alkotó fényképész. Sok-sok eddig megjelent megemlékezést kiegészítve én arra emlékeznék, amit az 1960-as, 1970-es években végzett munkásságával adott a városnak. Meggyőződésem, hogy egyike minden idők legjobb túrkevei fotográfusának, a legjobb szemű, leginkább szociofotókhoz megáldott érzékű fotóművészének. A mai korban, amikor már bárki készíthet a telefonjával is bármennyi képet, és ha valaki két képet nyilvánosan kiakaszt valahová, akkor már fotóművésznek nevezi magát, már alig emlékszünk arra az időszakra, amikor a fényképezés mesterség volt, valóban művészet, érdemi műszaki ismereteket igényelt, felkészültséget és érzéket, és a képalkotás képessége, a pillanat meglátásának adottsága csak keveseknek adatott meg. Pólya Pali bácsi a fotóművészetet magas színvonalon végezte, kiváló fotós volt, és habár az 1990-es években szakított a fényképezőgépével, és videokamera használatára cserélte istenadta tehetségét, én fotóművészként ismertem meg, és így is őrzöm emlékét. A szépemlékű, értékálló művészeti kultúrát teremtő Kevi Kör meghatározó tagja volt, a túrkevei fotóművészet kimagasló alakja, és szívemben fotóművészként fogok rá emlékezni, nem elvitatva híradós, helyi televíziós alkotói munkásságát. Édesapám vitt el Pali bácsival együtt első komolyabb fényképezőgépem vásárlásomra, őt hívtam el magammal “szakértőnek”, és utána ő segített fotónagyító berendezés beszerzésében is. Nagy Kálmán tanár úr mellett tőle tanultam a legtöbbet a mára már elfeledett fotónagyítási mesterségből, és sokat tanultam tőle a fotózásról, fényképezésről egyaránt. Portrékészítésben meghatározó volt saját képalkotásomra az ő munkássága, és tanításai, s habár én nem lettem érdemi fotós, mesternek tartottam és tartom egy területen, így őszintén sajnálom távozását.

Ezúton is őszinte együttérzésemet fejezem ki élete párjának, élete értelmének, alkotótartásának és (csupa nagybetűvel) TÁRSÁNAK, aki magára maradt lakásuk magányában. Mindent köszönök Pali bácsinak mind a magam, mind a város nevében, és őszinte részvéttel osztozom Icuka néni mély fájdalmában.

Furcsa a sors. Pali bácsival két hete vasárnap találkoztam utoljára a mezőtúri kórházban, nagy aggodalommal láttam állapotát, így sajnos nem lepett meg igazán halálhíre. Azonban őszintén meglepett, lesújtott Csajbók Feri bácsi (1943-2025) váratlan távozása. A sors különös fintora, hogy azon a napon, amikor Pali bácsival utoljára találkoztam, épp azon a napon beszéltem utoljára Feri bácsival is.

Feri bácsi hívott telefonon a kórházból, hogy már 2-3 hete nem beszéltünk, és a szokásos heti sakkozásaink elmaradtak, mert van egy “kis” egészségügyi problémája, amit kezelni kell. Mesélte, hogy valami csúnya dolog, ami miatt majd újra kell gondolnia a cigizést is, de mikor hívott, akkor is cigizni lógott épp, és biztosított, hogy a másnap esedékes műtétje utáni cigikészletről is gondoskodott, mert abban bízott, hogy a dohányzást folytathatja. Ezen kívül azzal viccelődött, hogy Margó néninek “szerencséje” lesz, mert a műtét után nem lesz hangja egy ideig, és nem tud majd kellő rendet tartani otthon. Vidám volt, viccelődött, és a reá jellemző derűvel várta a másnapi műtétjét.

Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk, és fel sem merült bennem, hogy nem sakkozunk többet. Állapotáról rendre érdeklődtem, úgy tudtam: minden rendben, és a felépülésének esélye érdemi.

Éppen ezért sújtott le őszintén halálhíre. Nem számítottam rá, nem voltam rá felkészülve, és úgy ítéltem meg: nem halhat meg valaki, akiben ennyi szeretet, kedvesség és derű van. Pali bácsit őszintén tiszteltem, de Feri bácsi már szinte a barátom volt, és az elmúlt időszakban sokszor beszélgettünk sokféle dologról. Kifejezetten kedveltem őt, és csodáltam vidám, pozitív természetét, s önzetlen házasságát, lelki békéjét.

Még most is alig akarom elhinni távozását, és alig tudom felfogni, hogy nincs többé.

Megjegyzem: nem csak nagyon kedveltem, de tiszteltem is Feri bácsit. Én magam neveltetésem miatt nagyon távol kerültem a munkáspárti szemlélettől, de mégis nagyon tiszteltem a túrkevei Munkáspárt aktivistáit, akikben okos, jó képességű politikusokat ismertem meg. Azért is tiszteltem nagyon ezt a mára megfogyatkozott közösséget, mert nem köpönyegforgató módon ténykedtek, mint némelyek, akik mindig azzal a párttal szimpatizáltak, akikkel az érdekük kívánta, hanem megmaradtak meggyőződésesen elveik mellett. Anyukámmal, aki tőlem is sokkal távolabb áll a régi baloldali pártoktól egyaránt egyetértettünk abban, hogy a szocializmust nem az olyan jó akaratú, kedves emberek rontották meg, mint a Túrkevén megmaradt munkáspártaiak. Sőt, ellenkezőleg: az ilyen emberek tették hazánkat a “legvidámabb” barakká, az ilyen emberek miatt volt itt csupán “gulyás kommunizmus” és az ilyen emberek, akik eszméikhez hűek voltak, akik a baloldaliság alapértékeit hitelesen képviselték, tényleg jót akartak.

Ez a jóakarat vitte tovább ügyüket, és Feri bácsi hitelesen, békésen és csendesen képviselt egy olyan értékrendszert, ami kiveszőben van a teljes politikai közéletből. A hitelesség, a tisztesség a becsületesség nem politikai kategória alapvetően, hanem emberi érték, amely valamennyiünket minősít. Feri bácsi ezeken a területeken jól vizsgázott, és épp ezért nehéz reá nem szeretettel emlékezni.

Tanárként ismertem meg, amire vidám anekdotákkal emlékezett, de “jó haverok” a 90-es évek elején lettünk, amikor a hétfő esti sakkedzéseken találkoztunk, amikor a sakk rendre ulti partikká alakult, és örömmel vertük a “blattot” Ábrahám Miklós bácsival, Bori Laci bácsival, Kiss Jánossal, Feri bácsival – és még többekkel -, akikből egyre többen az égi ultipartik részvevői lettek. Feri bácsi kedves és támogató volt velem az ultiban, a sakkban, a közéletben egyaránt, és habár tisztában volt vele, hogy más-más politikai ideológia mentén gondolkozunk, mégis tanácsokat adott, érdeklődve vitázott, és segített mindenben, amiben tudott. Jó embernek tartottam, és lesújtott a halálhíre. Rajta nem éreztem, hogy öreg lenne, s úgy tűnt: még sok-sok fogadalom van előtte, hogy utoljára szervezi meg a Munkáskupát.

Azt mondják, Isten kezében vagyunk, de sajnos azt hiszem, hogy egy normális országban felépült volna, egy normális egészségügyi ellátórendszerből hazatért volna. Hiszem, hogy nem volt még itt az ideje a távozásának.

Őszintén osztozom a család fájdalmában, gyermekei, unokái szomorúságában, tudom, hogy a család mély fájdalma mellett a Munkáspárt is nélkülözhetetlen értéket veszített, de nagy veszteség távozása a városnak is, az ulti és sakk közösségnek és nekem is. Nyugodjék békében, érezze jól magát ott, ahová került, és egykori ultitársaival gondoljon ugyanolyan szeretettel városunk lakóira, volt tanítványaira, barátaira, ahogy egész életében tette! Sokszor hiányozni fog.

Nyugodjanak békében mindketten!