A parlament és a vastagodó jég

Nem igazán meséltem még róla, mert nincs jelentősége, de többnyire nem szerettem az országgyűlési képviselőséget. Azaz – nyilván megtisztelő volt a magyar parlamentben dolgozni, és volt valami felemelő a „munkahelyemen“ elsétálni szinte naponta a Szent Korona mellett, olyan helyen ülni, ahol hazánk nagyjai hoztak sorsfordító időkben nehéz döntéseket, és szereztem néhány jó barátot is, akiket másként nem ismertem volna meg. Megismertem néhány jó embert is (azért nem nagyon sokat, de akiket igen, azok igazán jó EMBEREK, csupa nagybetűvel), és felnéztem a főnökömre, Andrásra. Schiffer András egy szinttel magasabb kategóriában játszott, mint a többség a parlamentben, és könnyű volt tisztelni, sok dologban követni, megtisztelő volt a munkatársának is lenni, vitázni vele, közösen gondolkodni. A fővárosi létet nem szoktam meg, idegen maradtam ott. Szóval persze, voltak jó dolgok, de sok dolgot utáltam. A kormánypártok pökhendiségét, arroganciáját, számos területen megnyilvánuló inkompetenciáját és még több területen megnyilvánuló korrupcióját, de az is csak olyan volt, mint a többi párt: köztük jó emberek, trógerek egyaránt. Nem szerettem ellenzéki politikus lenni, mert esélyem nem volt a sikerre, az eredményre. Mi volt a siker? Ha a média hírt adott rólunk, vagy jó nagy Facebook elérést hoztunk, amihez nem az számított, hogy mennyire megalapozott, fontos az, amint mondunk, mennyire előremutató, hanem, hogy mi a körítés. Senkit nem érdekelt, hogy lopják szét a termőföldet, míg egy megyei jogú városban nem borogattam trágyát egy hivatal elé. Az hír lett, a lopás kevéssé. Nem érdekelt senkit, hogy teszik tönkre a kisgazdálkodókat (azóta is), míg el nem álltam egy villamos útját egy traktorral, az is hír lett. Olyan volt az életem, mintha azt írta volna meg Karinthy Frigyes, „A cirkusz“ c. novellájában. Esély semmi a sikerre, és a vélt sikerek sem vezetnek sehová, csak kicsivel több emberhez jutnak el hírek, akik nem azt hallják meg, amit üzenni akartam.

2018-at követően itthon gazdálkodtam, traktorban ültem, bevállaltam pár társadalmi projektet, egy-két előadást mindenféléről, szakértősködtem, és kitaláltam, hogy szerzek új diplomákat, mert kiadja az időm. Nem igazán akartam polgármester lenni, mert nem tűnt nagyon produktívnak, ha egy nagy pöcegödörből átülök egy kis pöcegödörbe, mert a helyi politikát azért már korábban megismertem helyi képviselőként. Majd az aláírásgyűjtés megkezdését követően vágtam bele kampányomba, és ugye, ez lett belőle, az eredmény ismert. S nem tagadom: nem bántam meg. Itt is jött pár jó kolléga, alig több, mint egy tucatnyi, aki érdemben előre akarja/tudja vinni a város ügyét, de azok akarják, igazán akarják. Néha viták, néha feszültség között, de akarják. Jobbá nemzetem sorsát, a vidék ügyét, a környezetügyet nem tudom tenni innen, esélyem nincs már rá, de valljuk meg: egy kis párt ellenzéki képviselőjeként is csak illúzió volt, hogy hozzá tudok járulni a egy jobb világhoz. A vonakodva megkezdett polgármesterség is hozott olyan dolgokat, amelyek a jelölésemkor nem volt a „kisbetűs“ részben sem: rendkívüli jogrend, világjárvány, háborús infláció, tűzvészek, meg persze néhány közvetlen rosszindulat. Ennek ellenére, mégis, a legrosszabb hetemen is több sikerélményt könyvelhetek el, mint a parlamenti képviselőségem négy évében, ami békés megnyugvással tölt el. Ujjongtam magamban, amikor megkaptam az SMS-t arról, hogy felújíthatjuk a Református Templomot. Az 1040-es útja, vagy a ballai út felújítása, vagy a Liget teljes átalakítása valami mássá azt eredményezte, hogy nem bántam meg az elindulást. Várom a mozi felújítását, szeretnék tenni a strandért még többet, és jönnek még ötletek.

Persze, vannak nehéz, fárasztó napok, vannak kudarcok, elég a mumusra, a kuncsorbai útra gondolni, de mégis, minden nap történik valami jó is. Valami pozitív. A sok baj, kudarc között minden napra jut egy kis siker is, aminek örülhetünk. Tudom, hogy vannak, akik hülyeségnek tartják, de örültem a jégpályának is, amikor megvettük, és szívembe zártam az első évének hangulatát, amikor megnyitott, habár egy percre sem tudok megállni a jégen korcsolyával. Ma reggel nehéz megbeszéléseim voltak, majd be kellett szaladnom Szolnokra, majd a város könyvelését végző cég zúdított rám nyomasztó információkat, és égett egész nap a telefon is megoldandó ügyekkel. Jött a „szokásos“ szerdai lakossági ügyfélfogadás, amikor emberi tragédiákkal, bajokkal szembesülök, amelyekben lehetőleg csodát, de minimum megoldást várnak tőlem emberek, pedig alig van néhány dolog, amiben tényleg segíteni tudok. Nyomasztanak mások problémái, rám nehezedik egy-egy nehéz sors, egy-egy drámai élethelyzet, és utána itthon jön a stressz, hogy várjuk a Mikulást, amelynek érkezéséért nem volt időm tenni semmit, de a kisfiam ezt nem tudja, így várja.

Elbújunk, várjuk, s közben rágódom a napokon, amikor naponta hajtottam át a Rózsadombon, csodáltam a Dunát, és rágódom a mindennapok eseményein. De este, hív Edó és Csaba, hogy habár az idő megint melegedett, és aggódnak, de talán már nagy kárt nem tehet, mert szépen felhízott a jég, és pénteken emberi számítás szerint nyithatunk. Edó és kevesek által megértett Kócos pörög azon egész nap, hogy miként legyen a díszítés a pálya körül, hogy legyen meghittebb, barátságosabb, varázslatosabb a pálya, hogy a gyerekeknek élmény legyen az érkezés. Karácsony hangulatát, az advent üzenetét átadni egy hangulattal, érzéssel azoknak, akik majd kijönnek ide. Jó emberek jót akarnak, nem számít a munkaidő, mert fákat díszíteni, jégfagyásért imádkozni, éjjeli motorberhelést megvalósítani csak szeretettel lehet. A szeretet viszi előre az ügyeket. Szeretettel az ügyért, a városért, az emberekért, akik közül lesz majd, aki jön, nem tetszik majd neki valami, vagy fölöslegesnek tartja az egészet. De nekem mégis békét hoz az este, mert megérkezett mégis Mikulás, s közben minden napra jut egy kis sikerélmény, amit őszintén a parlament ódon falai között évek alatt sem élhettem meg igazán. Minden nap van egy kicsi siker, egy kicsi öröm, s ezen dolgoznak párán, akikkel jó együtt örülni az apróságoknak is, akikkel jó együtt dolgozni valamiért.