Az én városom

Az én városom

Semmi helyi politika, semmi közérdekű információ, csak pár gondolat a kifejezésről: „az én városom”.

Elöljáróban jelzem: azt gondolom, semmiféle lírai érzékem nincs, nem tartom magam érzelgős embernek, annak a fajtának érzem magam, akinek egy csülök pékné módra többet tesz, mint egy szép vers. Az hiszem a jó ételben inkább hiszek, mint a költészetben. Ennek ellenére nehéz lenne letagadnom, hogy néha mégis vannak érzéseim, és egy ilyen az olthatatlan szülőföldszeretet is, amit „az én városom“ kifejezés előhoz.

Ez a kifejezés jutott eszembe, amikor a fapados járatom magasságának csökkentésekor megpillantottam Túrkevét a felhők alatt. Jó vacak képet készítettem a telefonommal ma este, mégis örültem, és kerestem magamban a magyarázatot, hogy mi is ez a boldogságféle érzés, amikor kb. 6 km magasságból meglátom a templomtornyot, a halastavakat, a tanyánkat, amint haladunk a fővárosi nemzetközi reptér irányába. Nézem hosszan, és örülök a magasból, hogy hazaértem. Örülök a városomnak.

Nyilván nem titok: 4 nap szabadságon voltam, csütörtök és ma között, holnap folytatódik a munka. Ezt nem röstellem, mert nekem is jár szabadság, és a munkáltatói jogokat gyakorló testület minden évben tervet kér az év elején, hogy ki is vegyem a szabadságomat, mert van ezzel kapcsolatban némelyik képviselőnek valami fóbiája. A fóbia története annyi, hogy egyik polgármester, aki szintén akart valamit a várossal, a ki nem vett szabadságát kifizettette távorzásakor, mint azt minden munkavállaló teszi olyan helyzetben, ha véget ér a munkaviszonya, de ezt azóta pont azok róják fel részére leginkább, akik talán a legtöbbet köszönhetik neki. De ez mindegy is, nem erről akartam írni, a lényeg: minden évben tervet készítek, hogy ne halmozódjon, és elhasználom a szabadságomat, amit örömmel teszek. Most is ilyenen voltam, és az sem titok: szívesen, előszeretettel utazok, és járok számomra érdekes helyeken, és keresek érdekes madarakat jó társaságban, legyen az a családom, vagy néhány barát.

De nem tudok soha olyan érdekes helyen járni, hogy ne örüljek a hazaérkezésnek, és mindenkor átélem a régi szólást: mindenütt jó, de legjobb otthon. Vagyis itthon. Vagyis az én városomban, mert az enyém ez a város, épp úgy, ahogy mindenki másé is, aki magáénak érzi. Nekem ez az alföldi kisváros az otthonom, múlhatatlanul, örökre – ez az én városom, így érzem. Így alakult, ki tudja miért, ide születtem, és ezt senki nem veheti el tőlem. Négy éves parlamenti munka alkalmával hét közben Európa egyik legszebb városában dolgoztam, de soha nem éreztem azt magaménak, soha nem szoktam meg, és ha meg is változtatott valamennyire az a négy év, a szülőföldhöz való kötődés nem változott mit sem.

Persze, tudom, nem hiszem, hogy sok cikluson keresztül lennék városvezető, s ez nem is célom, de nem is ezen múlik ez, hanem azon, hogy itt nőttem fel. Itt nyugszik a temetőben dédnagyapám, aki éveken át, kisgyermekként talán a legközelebb állt hozzám, így nem szívesen megyek el messze tartósan a sírjától. Ide köt az első csók, az első szerelem emléke, s gyermekeim első lépései is. Itt történt két házasságkötésem, ide kötnek ismerősök, haverok, rokonok, a megszokott utcaképek, amelyekhez mindhez fűződik emlék. Ide köt az első csalódás, az első igazi barátok, első lovaglás, az első madarászás élménye, az iskolai évek, az első munkahely, sőt, életem legjobb, legfontosabb munkahelye: a Nimfea is, ahol imádtam dolgozni. Ide köt az otthonom, a könyveim, barkácseszközeim, a kutyák, s minden. S igaz, hogy a Fidesz kormányzása óta már nem egyszer megfordult a fejemben, hogy jobb lenne gyermekeim érdekében elhagyni ezt az országot, mert nem egyszer tűnik nyomasztóan elkeserítőnek a helyzet ebben a bolond világban, ahol a kormányzat látványos hazudozásai, ostobaságai, gazemberkedései egyre reménytelenebbé, sokszor szinte kilátástalanná teszik a nemzet jövőjébe vetett hitet, de közben ide kötnek szeretett szüleim is, és valójában, a lelkem mélyén tudom: nem megyek én innen sehová, mert ez az otthonom.

Persze, ezt sem titkolom: sokszor nem könnyű mindenkit szeretni, de mégis kedvelem a kevieket, mint ahogy Zsákos Frodó is szerette a megyeieket olyannak, amilyennek, én is így fogadom el a várost olyannak, amilyen. Némelyik ember kissé furcsa, némelyik más, némelyik nehéz, nyakas, egyik-másik fafejű, de így együtt, egy közösségként: ők együtt Túrkeve, s közöttük sok a jó, az okos, a tenni akaró is. Ez az én Túrkevém, az én városom, az otthonom.

Szóval, így néhány ezer méter magasságból ezek kavarogtak bennem, s vártam a hazatérést, a hibás székemet a szobámban, amin egyensúlyozva kell ülni, hogy ne essek le, vártam könyveim közelségét és a holnapot, a munkát, ami épp úgy részévé válik az ember életének, mint a család, vagy az ellenség, vagy az otthon, amelyekkel így együtt él az ember, amelyek között él az ember, amelyek együtt kiteszik az egész életet.

Holnap folytatódik a munka, mintha mi sem történt volna, elkezdtem e-mailekre válaszolni, jelentkeztem a Mikluásfutásra, a kuncsorbai úton a városba érkezve ismét megfogadtam, hogy még inkább radikálisabbra veszem a kiállásomat az útért, mert a szép szó szemlátomást mit sem ér, akár tetszik ez némelyeknek, akár nem, de hazaértem, és örültem a városomnak, Túrkevének. S bár gyakorlatias ember vagyok, aki a sült csülök mellett tenné le a voksot, de mégis erősebb ez a szülőföldhöz kötő kapocs, ez a lánc, ez az érzés, ez a szeretet, mint bevallanám, erősebb az öröm, hogy hazaértem, s bár kaja meg nincs itthon semmi, de ez sem baj, mert itthon vagyok.