1956 margójára

Nemzeti ünnepen kellett ma beszédet mondanom.

Nem szeretem a nyilvános beszédeket, szerepléseket, s az országos politikai szerepvállalásról lemondva kerülöm az ilyet, ha tehetem, de a munkám része ez mai is, így sokszor nem tudom elkerülni sajnos. Szikrázó őszi napsütés van ma, amikor szívesen lettem volna a kevi határban, a Berettyó partján, a pusztákon, ahol én megélem a szabadságot, de koszorúzásra mentem, és beszédet tartottam. A szabadságról szerettem volna beszélni. Arról, hogy szerintem mit üzen október 23 a mának, mit jelent vajon a szabadság az izraeli népnek, a palesztin népnek, az ukránoknak, az orosz kisebbségnek, a Székelyeknek, mit jelent a házasságban, mit jelent egy gyermeknek. Mi az a szabadság, amiért érdemes élni és meghalni.

Miután rendszerint nem tervezem a beszédeimet, s kissé most váratlanul ért, így ma is olyan mondandókba keveredtem, amibe nem akartam. De ha már így történt, hát meg is írom a lényegét. Ott voltak a megemlékezésen azoknak a túrkevei 56-os hősöknek a leszármazottai, akiknek egész életre hatással lett 56-os szerepvállalásuk, és akik arra kényszerültek, hogy ha a hősi halál el is kerülte őket, s nem haltak a harcmezőn, mint társaik, barátaik, hát hősi életet kellet élniük. Legtöbbjüknek még a gyermekeiknek is hatással volt életére az, hogy az apjuk, testvérük, „56-os“ volt. Évtizedeken keresztül szenvedtek, de büszkén éltek, és évtizedek várakozása után eljött számukra a szabadság, amikor nem átokként hatott a múlt, 56, hanem dicsőség lett az, amit büszkén vállalhattak.

Én látszólag kiállhattam ma, és szabadon beszélhettem, mondhattam el a véleményem, mert évtizedek múltával eljött az idő, amikor megtehetjük ezt. S ez jó dolog, mert a szólás szabadsága egy fontos része a szabadságnak, amely némely értelmezések szerint nem más, mint félelemnélküliség tetteinkért, szavainkért, vállalásunkért, nemi orientációnkért és gondoltainkért. Félelemnélküliség azért, akik vagyunk. De vajon megélhetjük ma a szabadságot Magyarországon?

Azt látom, hogy a kormányhivatali rendszerben vezetői beosztásban nem igazán lehet már olyan, aki ne az országot vezető párthoz, pártállamhoz lenne lojális. Elvárás a lojalitás, a feltétlen párthűség a kormányzat minden szintjén. A politika, és a párállam hűségelvárása ott van a mindennapjainkban, így a központosítások pártállami célt érnek: nem lehet valaki lassan iskolai vezető sem, ha nem hű a párhoz, sőt tanárokat rúgtak ki a közelmúltban véleményükért. Vajon részben nem ilyenek miatt történtek meg 1956-ban az októberi események? Nem csak az oktatás, hanem a közigazgatás minden szintjén, az állami cégek alkalmazottjainál, az állami egészségügy egy részében, de már a tudományos életben is: ott van a párállami hatás: könnyebben boldogul az, aki az állampárthoz lojális. A „ne szólj szám, nem fáj fejem“ magatartás ismét általánossá válik a szélesebb társadalomban, főként az üzleti életben, és az „aki nincs velünk, az ellenünk van“ tünet is erősödik kormányzat részéről. Érzem. Hát ezek a tünetek, társadalmi jelenségek, ez a párállami működési gyakorlat vajon nem azok közül valóak-e, amelyek miatt részben utcára vonultak 67 évvel ezelőtt? Az állam működésének a hibái nem olyanok részben, ami miatt 56-ban is, és most is, magyarok ezrei hagyják el hazájukat, szülőföldjüket?

A minap egy több diplomás ember járt nálam, aki egész életét a közszolgálatban töltötte, de választáson megvert egy kormánypárti polgármestert, s most, hogy megbuktatása sikeres volt, nem kap munkát sehol. Sem tanárként, sem a közigazgatásban, s általában a közszférában sehol. Családja széthullott, munkanélküli.

Ezt élhették át azok a kitaszítottak 1956 és 1989 között, akik szerepet vállaltak az 1956-os eseményekben, és ma hősként tiszteljük őket, míg az őket elnyomókat zsarnok pártállamként vetjük meg. Nem, ma nincsenek kivégzések, nem szaggatnak le körmöket, és kiállhatok, és elmondhatom a véleményem. De vajon félelem nélkül tehetem ezt? Nem kell arra gondolnom, hogy következményei lesznek szavaimnak? Nem lehet az, hogy a hátrányát szenvedheti az általam vezetett város, ha őszinte véleményem megfogalmazom? Nincs tehát miért félnem?

Az idők változnak, de az elnyomók magatartása érdemben nem változik, s a szabadság iráni igény sem szűnik, így vágyhatok arra, hogy egy olyan országban éljek, ahol nem pusztán szabadon mondhatom el a véleményem, hanem bízhatok abban is, hogy szavaimnak, gondolataimnak nem lesz olyan következménye, amitől félnem kell.

1956 politikai örökösének érzi magát a mai állampárt, s szeretném, ha megértenék, hogy 1956 üzenetét, a hősi halottakat, az országból elmenekülteket, az évtizedekig üldözötteket árulják el, ha azt a gyakorlatot folytatják, mint amit a Magyar Kommunista Párt, vagy 48 és 56 között a Magyar Dolgozók Pártja, vagy amit a megtorlás időszakában a Magyar Szocialista Munkáspárt képviselt. Azt gondolom, hogy minden nap, amikor párttagság alapján juttatják egymást hivatalokhoz, vezetői beosztásokhoz, állami javakhoz – az egy-egy árulás 1956 hőseivel és üzenetével szemben.

Ugyanakkor mégiscsak nemzeti ünnep van, amikor nem szabad a széthúzást erősítenem egy beszéddel sem, hanem a nemzeti összetartozásról, a sorsfordító idők nemzeti összefogásáról kellene értekeznem, ami nem áll távol tőlem. Nemzeti összefogás, és egy erős társadalmi konszenzus söpörte el az előző pártállamot, tüntette el 56 gyilkosait, hát ismét egy nemzeti összefogásra van szükség ahhoz, hogy változzon a sorsunk. Akarnunk kell a változást, mert változás hozhat jót, az teremtheti meg a szabadságot, amire 1956-ban vágytak a forradalom és szabadságharc hősei.