1944. december 25. Karácsony első napja…

Soha ilyen karácsonyt!

Szólnak az ágyúk, kelepelnek a géppuskák. A harc állítólag már a hűvösvölgyi hadapródiskolánál folyik. Budapesten, mely – szintén állítólag- az ország szíve.

Jaj, de beteg ez a szív! Talán romlott is…

A fák némán és csendben állnak az ablakom alatt, és a téli dermedtségben unottan hallgatják, miként marcangolják egymást az emberek.

Karácsony napja van.

„Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

Jóakaratú ember? Van ilyen is? Hiszen jót akar ez mind – önmagának…

A tereken a fenyők derékba vannak vágva, a szent ünnep a vallásos kultúra, az emberiség és szeretet nevében.

Reszket az ablaküveg. A gellérthegyi üteg valami repülőgépre lő, és az úton egy kiskutya futkos tanácstalanul. Talán azt hiszi, zivatar van… Hát igen. Zivatar. Talán új világ, a Béke világa születik, a Béke örök, szent ünnepén.

Egy nyúl motoszkál nagy nyugalommal itt az ablakom alatt a kis erdőben. Néha billegeti fülét. Túl nagy a lárma, nem gondolhat arra, hogy körvadászat van. Az emberek most egymásra vadásznak, és nagyobb állatról lévén szó, nagyobb kaliberű fegyvereket is használnak.

A telefon még jó. Csodálatos. Délelőtt a rádió misét közvetített, és miközben lágyan hullámzott a harangszó, és szállt a karácsonyi ének, tankok dübörögtek a budaörsi úton, és hujjongva mentek a gránátok házunk felett.

Mennyi meddő erő, mennyi elpocsékolt munka! Amennyi erővel ezek a harckocsik, ezek a pusztulás megőrült szekerei itt koptatják az utcákat, fél óra alatt fel lehetne szántani ötven hold földet, el is lehetne vetni, le is lehetne aratni, csépelni, őrölni, puha, lágy kenyérré sütni, sőt – és ez is fontos – meg is lehetne enni.

Szén még pár napra van. Eddig kocsi nem volt. Most odament a kocsi a csúszdához, de már elállták a sort mások. Vártak délig, és hazajöttek üresen. Újabb kocsi már nem lesz. Minden lefoglalva hadászati célra. Tegnapelőtt láttam, hogy egy nagy katonai teherautó egy fogast vitt ide a hadtest számára. A húszkilós fogast három baka fogta… A sofőr mellett tiszt ült. A fogast őrizte? Vagy a katonákat?

Talán három napig még fűtünk. Szerencsére hősugárzót kaptam ajándékba. Ha megszűnik a villany, ennek is vége. Aztán jön a bunda, aztán a személyes kalória. És aztán?

Most egy kis csend van. Csend alatt azt kell érteni, hogy az ágyúzástól nem potyognak ki az ablakok.

A madarak eltűntek a környékről. Az előbb egy rigó igyekezett inaszakadtából át a Sashegyen. Elkésett a kisöreg, és most nagyon szaporán szárnyal hazafelé.

Meg vannak ezek őrülve? – gondolhatta, és talán még most is csóválja a fejét valahol az erdő sűrűjében békésen és bántatlanul, ahol pedig csak „vadak” élnek.

Egy autó van betéve garázsunkba. A Sturm nagy autó, szép autó. Most katonai célokat szolgál. Ezelőtt talán vas-, fűszer- vagy textilszakmában dolgozott, valószínű nagyobb eredménnyel. A sofőr hiába erőltette a kocsit, dél óta nem tud kimenni a meredek, síkos úton.

– A kuplung – mondja unottan –, a kuplung…

Adtam a sofőrnek fél vizespohár rumot, de az autó ettől se ment ki.

Esteledik. Mint máskor.

A szomszéd szobában homály hullt már a karácsonyfára, csak a csillogó díszek szikráznak még, ha egy-egy rakéta végigszáll a pusztulásra ítélt város felett, és a fenyő bús gyantaszaga leng át hozzám, mint valami puha bizakodás.

A fa alatt ott vannak még az ajándékok. Nem nyúltunk hozzájuk, mintha semmi értelme se lenne elrakosgatni őket, megbontani a fát és tervezgetni, hogy a kesztyűt majd vadászaton hordom, a vastag harisnyát is, és a nyakkendőt a szürke ruhámhoz… Szürke ruhámhoz? Hát lesz még tavasz?

„Lesz!” – mondta bennem valami, és újra a fa alá néztem, és megpillantottam Mackót, és ő vidám cipőgombszemével visszanézett rám.

Mackónak – akárhogy is lőnek – muszáj pár sort szentelnem, mert a családhoz tartozik, nyolcéves, és tud mindent. Tudja, mi a karácsony, a csillogó fa, és jóindulatú öregséggel nézi az új tagokat: babákat, zsiráfokat, könyveket, síléceket.

Mackó pisze orrú, sárga szőrű kis mackó, melyet nyolc éve kapott a fiam, sok vihart kiállott azóta, és nem szakadnak el egymástól még éjszakára sem.

– Gyere, Maci, aludni, álmosak vagyunk – mondja fiam, és Mackó szinte ásít. Emberi kis ábrázatában annyi vidám jóság annyi bölcs humor van, hogy egy országnak is elég lenne. Ha a gyerek vakációra megy, még az ajtóból is visszaszól:

– Mackóra tessék vigyázni…

És vigyázunk is. Sőt előfordult, hogy egyedül voltam a lakásban. Mackót akkor is lefektettem.

– Aludj jól – beszéltem hozzá egész komolyan, és reggel, amikor elmentem, odaültettem a dívány sarkába.

Hát így vagyunk Mackóval. Szeretjük nagyon. És most rámnéz.

– Mi lesz ebből, Mackókám?

Mackó mindent tud, csak beszélni nem, de szeméből régi, boldog karácsonyok néznek rám.

Este van már.

1944. karácsonya, a béke ünnepe.

Fekete István: Karácsony 1944